Az élet értékei

Tegnap este voltam futni. Túracipőben, uncsiöcsémmel. Este volt. Esett az eső és köd volt. Meglepődtem, hogy totál azt láttam kívülről, ami belül van. A lelkem nincs rendben...sőt még csak jobban sincsen. A végzet nincs már messze érzem sőt láttam is ma. Túráztam a barátaimmal...Felmentünk a János hegyi kilátóba. Egyedül mentem előre, valahogy nem vágytam a boldogságukra, meg amúgysem akartam ott a kedvemmel és lelkiállapotommal bosszantani őket. Mikor Zimi megemlítette Máté nevét és feltett egy kérdést, közöltem vele, hogy nem beszélek erről. Magányosan cammogtam fel a kilátóig. Persze nem betonúton..ők ott mentek volna, de végül jöttek utánam. A kilátóba felértem, eléggé magam mögé hagytam őket, és szétnéztem. Meglepődtem. Ebben a világban él a lelkem. Felettem felhők, alattam a köd. A tájat nem láttad, csak a nagy semmit. Messze a fehérség, vonzott...menni akartam..el gondolkodtam, milyen lenne ha ugranék, bele a nagy vattába...és mi lett volna ha fenntart. Játszottam a gondolattal. Nemcsak a testem, de a lelkem is ugyanabba a világba tévedt. És ami a furcsa volt, hogy előző este mikor futottam, ugyanezt éltem át. Nagyon hagyom, hogy ez bekebelezzen...Mátéra gondoltam. És előtört belőlem egy érzés. A harag. Az hogy miatta vagyok így ahogy. Miatta látom a ködöt, és az esőt jónak, miatta vágyom a szürke és sötét világba. Nem vágyom a napfényre, a melegre, inkább a nyirkos, szürke ködre. Ez van a lelkemben is. Furcsa, hogy kívülről is körülvesz. De az már jó, hogy érzelmek vannak bennem, ha nem is pozitív de vannak. Harag. Harag. Haragudtam rá ott azért, mert miért nics ott, és azért, mert én ott vagyok. Aztán meghallottam a többiek hangját, valahogy ráncba szedtem magam, és jött az örjítő fényképezkedés. Bár ne néztem volna vissza a képeket. Hát nem gondoltam volna, hogy ennyire tükröződik vissza. Fel kell vennem egy maszkot holnap. A cégnél nem láthatják ezt, a cégnél el kell nyomnom ezt. De éreztem a barátaim előtt nem kellett..nem kérdezgettek. Hagytak hagy menjek egyedül, tudták fölösleges bármit is kérdezni...Egyedül mentem le a kilátóból, és könnyes lett a szemem. A harag mint érzelem úrrá lett a testemen. És el kezdtem gondolkodni. Addig sikerült, míg Ádám, nem éppen egy kis hótömeget rugott a bokámnak, persze nem szándékosan és ez ki is zökkentett a gondolataimból. Onnantól már velük mentem. Sétáltunk, beszélgettem Ádámmal, jó volt. Érdeklődött felőlem, mármint nem lelki értelemben, hanem anyagi dolgokról, a terveimről, jó volt beszélni...Elterelte a gondolataimat. Mikor a fogaskerekűn ültünk, már jobban voltam. A metrón végre kitudtam mondani, hogy haragszom. És ahogy kimondtam, elmúlt. Mintha elfújta volna szél. És a végzetem közelített egyre jobban. Érzem, hogy a küszöbön áll, érzem, hogy magával fog ragadni. Már csak azt nem tudom, hogy van e bennem még egy icipici erő, hogy ellent tudjak állni és visszafordítsam az egészet. Feltéve ha szeretném. Talán igen, talán elindult bennem valami, hogy ezt vissza lehet fordítani. De ez még olymi kevés. A halál még mindig körbeleng, még mindig gyönyörűen kacag a porrá hulott szívem felett...És egyszer talán ez a kacaj átvált a sírás kacajává, mikor szétzuzom magatehetetlen énemet, és újra napsugarat engedek a lelkembe. Akkor talán továbbáll, és megnyílik előttem a lehetőség útja, megnyílik a fény, és egy láthatatlan erő visz felfelé az élők sorába. Hogy ez mikor jön el, nem tudom, de valami meg megcsillanó hangocska suttog a fülembe és visz a helyes út felé. Egyszer el fogok rajta indulni.