Kedves Barátaim!
Voltaképpen ezt a blogot azért hoztam létre, hogy tudjátok értékelni az élet kisebb apró örömeit. Hát most jött el az az idő, amikor nem tudok semmi boldogat írni. Három hónap alatt kétszer törték össze a szívemet. Amikor az ember szilárdan biztos a dolgában, a kapcsolatában, és akkor jön a hidegzuhany, a villámcsapás. Igen, elveszítettem Mátét. És padlón vagyok. Jobban mint Tamás elvesztésekor. Miért? Mert szerelmes voltam. Bizalmat szavaztam, és magabiztos voltam. És pofont kaptam. Ami a földhöz vágott. Miért lett vége? NEM TUDOM. Ezt a mondatot soha az életben nem akarom hallani. Gyűlölöm, amíg élek. Nehéz úgy kilábalni valamiből, amikor okot sem kapsz, sőt magyarázatot sem arra, hogy miért kell vége lennie egy olyan kapcsolatnak, ami működött, ahol egy hullámhosszon voltatok. Nehéz egy olyam embert elfogadni, aki saját magával sincs tisztában. Én mégis megtettem. Cserébe szanaszét van cincálva a lelkem. Elveszítettem önmagam. Elveszítettem a hitem, a bizalmam. Nem tudom mikor fogok újra talpra állni. Azt tudom, hogy a szívem jég, kőből van, és nem tudom, hogy képes lesz e újra úgy befogadni valakit, ahogy eddig képes volt. Magamon kívül más nem érdekel. A falat felépítettem, nehéz lesz azon keresztül jutnia annak, aki akar.
A remény nem halt meg. Még nyitva van az ajtó, még van esély. De amint érzi az ember, hogy eltávolodik tőle, akkor be kell csukni, mert kietlen lesz a táj, és nem marad más, csak az emlékek, Ő pedig akkor már messze jár. Vajon merre jár? Mit gondol? Mit csinál? Írtam egy dalt. Róla. Nem lett tőle jobb a kedvem. Semmitől sem jobb. Lézengek és lebegek a világban. Majd összekapom magam, majd lesz újra napsütés, de nem most. Az én időm nem jött el. Az én szívem az Övé. A kérdés már csak az, hogy szüksége van e rá? Ha igen, akkor nagyon kell rá vigyázni és újra összerakosgatni a darabjait, mert szilánkosra tört. Vajon elég bátor, és eléggé érzi azt amit kell ahhoz, hogy a már apró darabokra tört szívemet a tenyerébe vegye és újra összepasszintsa a helyére?
